Madaras József
"Éltem - és ebbe más is belehalt már"


"Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte."
József Attila

"Madaras József vagyok. Születtem 1937. augusztus 16-án, Erdély ország, Rigmány nevű kisközségében, a havasok alján. Tizennégyen voltunk kistestvérek – négy meghalt, a szüleim is meghaltak. Paraszt emberek voltak, a szó nemes és tökéletes értelmében.
1939-ben felköltöztünk Marosvásárhelyre. Ott hagytuk az óriás konyhát a nagy faragott asztallal, ami körül húszan is elfértünk, ha étkezésre került a sor. Otthagytuk a csendes imádkozást, amit egyszerre csináltunk állva, mint a katonák – apám néma irányításával. Otthagytuk anyám törődő járkálását az asztal és a kemence között.
1939-től már nem imádkoztunk együtt, mert nem volt nagy asztalunk, mert nem volt nagy konyhánk.
1943 karácsonyán az iskolában ajándékcsomagot kaptam "Horthy Miklóstól", ruhadarabok voltak benne, nem nekem valók.
1945-ben orosz katonák etettek, adtak egy sapkát, kicsit nagy volt nekem, de hordtam. 1947 telén egy román katonatiszt az utcán levette a fejemről a sapkát, és bedobta egy kertbe.
1948-ban áttelepültünk családostól, semmi nélkül Magyarországra. Nyár vége, kora ősz volt - röpcédula eső hullott az égből: "Kisgazdapárt", "Parasztpárt", "Egyes lista, kommunista". Egy szoba konyhában éltünk, tizennégyen. Tizenegy éves koromtól tizennégy éves koromig Valiszka nevű fűszeresnél dolgoztam, tanítás előtt és tanítás után.
1951-ben kovács ipari tanulónak mentem.
1953-ban gyalus-marós-vésős szakmunkás bizonyítványt kaptam, és kineveztek segédoktatónak. A fizetésem 1.200.-Ft volt.
1954-ben hangszál gyulladás miatt virágkertészként dolgoztam Galántai István mellett.
1955-ben felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára színész hallgatónak. Az ösztöndíjam 470.- Ft volt.
1956 nyarán katona voltam és teljes értelemmel meggyűlöltem a fegyvert, az erőszakot.
1956. október 20.-a táján a főiskola DISZ titkára megkért, hogy mondjam el 23.-án a Nemzeti Dalt. 22.-én teljesen berekedtem, elveszítettem a hangomat, így a Nemzeti Dalt más mondta el.
1957-ben a főiskola KISZ első titkárává választottak. 1958-ban fegyelmi vétség miatt kizártak a főiskoláról.
1958-ban, mint vendég a József Attila Színházban kezdtem el pályámat, nagy sikerrel.
1959-ben a győri színház, melynek tagja voltam, Joó László igazgató fegyelmi vétségre hivatkozva, fegyelmi tárgyalás nélkül, letiltott a pályáról. Békés András, volt tanárom utasítását követve felkerestem a MÜDOSZ-ban Valenti Ágnest. Előttem telefonon beszélt a Minisztérium illetékes személyével: "Itt van nálam a vad titán, a Madaras, próbáljuk meg mégegyszer..."
1959-ben a Szegedi Nemzeti Színházhoz kerültem, a fizetésem 1.300.- Ft volt. Ugyancsak jelentős sikerek után, mert kísérleti színházat hívtam életre, sikerrel - eltanácsoltak a színháztól - Vaszy Viktor és Kormos Lajos igazgató, illetve főrendező. A kísérleti színházról a helyi újság így ír: "Három éve nem hallottunk ilyen forró tapsot a Szegedi Nemzeti Színházban."
1960-ban az Állami Déryné Színházhoz kellett szerződnöm. A fizetésem 1.400.- Ft volt. Ascher Oszkár emlékét hordom magamban szeretettel, - ember volt - művész és színházigazgató egyszemélyben.
1961-ben a Thália Színházban kaptam napidíjas szerepeket.
1963-ban a "Rozsdatemető" Hábetler Jani szerepének eljátszása után tagként szerződtettek. A fizetésem 2.200.- Ft volt.
1966-ban Kazimir Károly eltanácsolt a színháztól. "Rossz hatással vagy a környezetedre, nincs humorod." Ezt követően tárgyalni kezdett velem Czapkó Endre, a Budapesti Nemzeti Színház művészeti titkára: "A Nemzetinek igen nagy szüksége van Önre, a fizetését is rendezzük."
Egy levél a Nemzetitől: "Hely hiány miatt nem áll módunkban szerződtetni. Czapkó Endre művészeti titkár."
1966-68-ig a Pannónia Filmstúdióban voltam állásban, mint szinkron színész. Varga Eidt igazgatónő és Bányász Imre művészeti vezető segítő kezet nyújtott nekem. Bányász Imre azóta meghalt, Varga Edit már régóta nem igazgató.
1968-ban az Irodalmi Színpadhoz szerződtem, szeretettel emlékezem Szendrő Ferenc igazgatóra. A fizetésem 3.200.- Ft volt.
1971-73-ig a Budapesti Nemzeti Színház tagja voltam, a fizetésem 3.400.- Ft volt.
1973-ban eljöttem a Nemzeti Színházból.
1973-75-ig szabadúszó voltam.
1975-ben visszaszerződtem a Nemzeti Színházhoz. A fizetésem 5.800.- Ft volt.
1977-ben Várkonyi Zoltán, a Vígszínház egykori igazgatója meghívott vendégként a Pesti Színházba.
1978 őszén át kellett szerződnöm a MAFILM Színháztársulatához. A fizetésem 6.500.- Ft volt.
1957-ben kezdtem filmezni, a mai napig megközelítőleg háromszázötven-négyszáz filmben, illetve televíziós játékban vettem részt, mint színész.
1976-ban különböző díjakat nyertem. Többek között a locarnói nagydíjat, 1978-ban Monte Carlo legjobb férfialakítás díját...
"A Magyar Nemzetköztársaság Minisztertanácsa Madaras József színművésznek, a magyar Nemzeti Színház tagjának, a Magyar Népköztársaság Érdemes Művészi címet adományozza, 1978. április 4-én."

A színház olyan események színhelye, ahová a néző - a társadalom - önként, éhségből, szomjúságból tolong, hogy ott ősi progresszív viselkedési mintákat lessen el, hogy másnap több búzát szaporíthasson. Hangsúlyozom, ősi és progresszív viselkedési mintákat, a génekhez hasonlóan, melyek makacsul másolják önmagukat évmilliók óta, hogy fennmaradásukat "stabilizálják." Az "élő művészet" evolúciós törvény, szilárd bázis, ami nélkül társadalom nem létezhet.
Az "élő művészet" a "kormányfő" legfőbb munkatársa. Nem függhet semmilyen párttól, mert akkor elveszti objektivitását. Objektivitás nélkül korrupttá válna, eltérne a tradíciók másolásától és nemzet-torzuláshoz, nemzetpusztuláshoz vezetne.
Az "élő művészet" tehát az "élő nemzet", az "élő világ" mindenkori hajnali figyelmeztetője. Manipuláltsága ködöt szül, tudatot, lelket torzít. Érthetjük úgy is, hogy az "élő művészet" az adott társadalomban tömörített nép testi, lelki, szellemi ápolója, orvosa, papja és tudósa, játszótársa tükörtörékenységgel.
Az "élő művészet" az uralkodó okos politikája, nélkülözhetetlen kontrollja, figyelmeztető rendszere.
Az "élő művészet" mindig főszerepet kell játsszon, az "élő társadalomban", még akkor is, ha "kenyérgondok" vannak. Azért, hogy ne legyenek "kenyérgondok".
SZINÉSZ = személyiségszintézis, akiben az emlékanyagok bonyolult összerendezésének alkotó küzdelme a szemünk előtt történik. Az önmutogatás nem egyenlő a színésszel. - A színész élő modell, társadalmi igazság, iránytű, amely az értékek felé mutat.
SZINÉSZ = "Szerelmes önző gén", aki érzékenyen reagál mindenre. JÁTSSZ! És megmondom ki vagy, és azt is, ki leszel holnap, helyesebben, leszel-e holnap."

Madaras József saját kézzel írt önéletrajza
Budajenő, 1986. karácsony




Madaras József szerepeinek többsége az egyszerű emberek, a feltörekvő népi hősök igazságáról és nehézségeiről szól. Robosztus munkás- és parasztfigurák, sorsukkal elégedetlen, kitörni vágyó kisemberek megszemélyesítőjeként vált ismertté. Fojtott indulatú, természetes játékstílusú, markánsan fotogenikus alkat volt. Egyéni sajátosságait megőrizve képes volt átváltozni a legkülönfélébb alakokká. Szerepeit a lényéből adódó sajátos ellentmondás is elevenné teszi, kemény arcvonása, szuggesztív tekintete, zömök testalkata, robbanékonysága gyengédséggel, lírai vonásokkal párosult. Szélsőséges figurákat is hitelesen formált meg. A magyar filmművészet egyik legkiválóbb színésze volt, saját korát is kifejező egyéniség. A rá emlékeztető, őt idéző legjellegzetesebb figurákat Madaras József Jancsó Miklós és Kovács András filmjeiben alakította. Pályája során összesen több mint háromszáz filmben játszott. Televíziós szerepeit ugyancsak magas szinten, igényesen jelenítette meg. Számos filmje közül egy generáció emlékszik vissza szívesen a Kántor című tv film-sorozatra, amelyben Madaras alakította Csupati őrmestert, a címszereplő rendőrkutya, Kántor gazdáját. Madaras nevével sok magyar filmben találkozhatunk, személye megkerülhetetlen a magyar film elmúlt két-három évtizedes történetében. Szerepeit mindig konokul komolyan vette filmen és színpadon egyaránt, ő az, aki "mindennap forradalmárnak érezte magát, nemcsak állami ünnepeken." Legnagyobb színpadi sikerét Fejes Endre Rozsdatemető című színművében aratta Hábetler Jani szerepében, melyet teljes átéléssel, befoghatatlan igazságérzetének érvényesítésével játszott el "életre-halálra". Fejes Endre eredetileg könyv-alakban napvilágot látott drámáját - mely egy külvárosi kispolgári család mindennapjait s ezen túlmenően a 20. századi magyar történelem első ötven évét mutatja be - 1963-ban mutatták be a Thália Színházban Kazimir Károly rendezésében. Munkásságáért számos kitűntetésben részesült.

1990-ben az Agrárszövetség országgyűlési képviselőjelöltje lett.
1992-ben - máig tisztázatlan előzmények után - vérbe fagyva találták lakásán. Súlyos koponyasérülése után hónapokig volt kómában, majd nyolc év alatt újra meg kellett tanulnia mindent, ami másnak természetes: járni, beszélni, önállóan élni. 2001 óta ismét dolgozott, játszott színpadon és filmekben is, legutóbb, 2006-ban a Rokonokban láthatták őt a nézők. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas színművész a pilisi Máriahalom községben, egy magánpanzióban élt, már egy éve, amikor a szobájában, az asztalra borulva találta meg a panzió igazgatónője. A színművész az utolsó években már nagyon beteg volt, a szakszervezet segítségével találták meg azt a magánpanziót, ahol egy lakosztályban, a természet közelében élhetett. A neves művészt életének 70. évében, 2007. április 24-én érte a halál.